november 11

Szent Márton

November 11-e Szent Márton napja és persze Marcik neve napja. Idén második alkalommal volt részünk az ekkor szokásos lámpás felvonulásban és tűzgyújtásban.
Miről szól ez az ünnep? A fényről a sötétségben, az osztozkodásról, az egymásra figyelésről, a meghittségről, a közös éneklésről, az ünnephez vezető készülődésről, és persze az ünnep közös megéléséről.

Tavaly még kicsit bizonytalansággal vegyes érdeklődéssel és izgalommal gyártottuk a lámpásokat, jó sokat, hogy végig érjen az erdei ösvényen, melynek a végén a tűzrakás és a fonott kalács vár. Idén ennyivel kevesebb dolgunk volt, mert előkerültek a tavalyi lámpásaink.

De miről szólt ez az ünnep a mi családunkban? Lányunk az óvodába jár és az elmúlt héten Szent Márton történetét dolgozták fel, persze nekik való mese formájában, pont annyit kaptak minden nap, amennyi előre viszi őket, mégsem terheli őket. Minden nap úgy jött haza, hogy „anya, hányat kell
még aludni a lámpás ünnepig?” Várakozással teli izgalomban telt a múlt hét. Elővettük a tavalyi lámpásainkat, bekerültek a játék-körforgásba. Volt olyan nap, amikor bányászlámpaként használták őket a gyerekek; volt, amikor a boltos játékban vettek részt pénztartóként, vagy éppen a hercegnős
játékban kézitáskaként. Végre pénteken teamécsesek is kerültek beléjük és az asztalon várták, hogy elkezdjen sötétedni. Beszélgettünk a héten arról, hogy miért viszünk lámpást, miért van szükség a fényre a sötétben, miért adott egy Márton nevű ember a palástjából egy másik embernek, miért kell
várni, hogy besötétedjen. A gyerekek érdeklődésén és milliónyi kérdésén keresztül mi felnőttek is készülődni kezdtünk.

A lámpások mellett a kalács és az osztozkodás is fontos ezen az ünnepen. A vállalkozó szellemű anyukák különböző kalácsokat sütöttek, fontak. Recepteket csereberéltünk, megosztottuk egymással az éppen sülő kalács képét e-mailen, és közösen drukkoltunk egymásnak. Egyik anyuka azt mondta,
hogy „na két egyforma sem lett az egész sütésből, de legalább olyan sokszínűek a kalácsok, mint mi a Waldorfban”. Volt, aki sütött ilyen-olyan menteset is, hogy mindenki találjon magának valót. Ez most már természetessé vált közöttünk és ez nagyon megható.

Pénteken elhoztuk ebéd után a gyerekeket az óvodából, iskolából, hogy a pedagógusaink az egész délutánt készülődéssel tölthessék. Itthon az egész délután a várakozással telt. „Anya mikor megyünk már?” , „Anya, még mindenki otthon van?” Végre elérkezett a pillanat, útnak indultunk.
Megérkezésünkkor megvártunk mindenkit, meggyújtogattuk a mécseseket és vártunk. Érdekes volt figyelni, ahogy a zsongó gyerekhad és a csicsergő felnőttek is elkezdtek csendesedni, ahogy egyre sötétebb lett és szinte már csak a lámpások fényét lehetett látni. Felsorakoztunk és a családok egyesével indultak el a lámpásokkal kerített ösvényen. Még a várakozás is csendes volt. Az ösvény szélén sorakoztak a tavalyi mécsesek; végig azt fürkésztük, hogy hol vannak azok, amiket tavaly együtt festettünk.

Az ösvény végén ott állt Szent Márton a koldussal – állóképként, a sötétbe burkolózva. „Anya, miért van itt Szent Márton?” „Mit csinál?” Ekkor már hallottuk a tűz körül álló iskolások énekét. Mire mindannyian végig jártuk az ösvényt, már lobogott a tűz. Körbeálltuk, énekeltünk, még a dalszövegeket a tűz felé, a fény felé tartva. Talán néhány év múlva már papír sem kell a dalokhoz. Utána megosztottuk a kalácsokat. Kicsit beszélgettünk csendesen, majd már búcsúztunk is.

A hazaút is végig csicseregve telt „Anya, most hová ment Szent Márton?” „Miért hagyta ott a kabátját?” „Hányat kell még aludni a következő Márton ünnepig?” Majd a gyerekek egész este „mártonosat” játszottak. Megosztották egymással a kabátjukat. Megértették.
Az ünnep pont annyi volt, amennyit a gyerekek önkéntesen nyugalomban és meghatódva megéltek.

Nincs hosszúra nyújtott ünnepség, betanult szöveg, műsor. Csak mi voltunk, a csend, a fény, és ennyi pont elég volt. Sötét volt, de mégsem féltek a gyerekek, ott voltak a lámpások, ott voltunk egymásnak. Ez valóban ünnepélyes volt.

(Boros-Zagon Fruzsina)