december 07

Szent Miklós

Dermesztő hideg volt a faluban. A fagyban a fák, a füvek, a házfalak, a villanyvezetékek és úgy tűnt még az ég is fehér kristályba burkolózott. Az ünnep varázsa átfestette a tájat.

Ahogy kinéztünk az iskola ablakán, megborzongtunk a hideg láttán. „Szegény Miklósunk biztos didereg ebben az igazán télben”.

Az udvaron álló ősszel megkopaszodott, vén diófa már rég álomba merült, így nem érzi a fagyot. Azt sem veszi észre, mikor ágai megtelnek cinkékkel, majd azok felhőként suhannak le róla az utcára. Majd visszatérnek, ágról-ágra csivitelve azt kérdezgetik egymástól: merre tovább. Végül, egyszerre, teljes harmóniában reppennek el élelem után kutatva.

Várakozás.

Halljuk, hogy a közelben egy ház udvarán kutya ugat. „Talán Őt ugatja, ahogy elbotorkál a kapu előtt.”

Várakozás.

És akkor emelkedik az iskola zöld vaskapujának riglije. Még levegőt is elfelejtünk venni -
„Megérkezett!” - fújjuk ki a levegőt. Kék süvegében, kék palástjában, még hajlott hátával és bicegő járásával, hidegtől remegő kezével is méltóságteljes, Ő Szent Miklós.
Mikor belép az osztályterembe, a kinti dermedtség betódul az ajtón, megfagy a levegő. Csak ő beszél: „Eljöttem, hogy átadjátok nekem szívetek jóságát, hogy annak segítségével az angyalok fényruhát szőjenek csillagsugárból a Kisded részére.” A gyerekek egyesével odalépnek hozzá, átveszik aranydiójukat, amit cserébe kapnak. A máskor folyton izgő-mozgó, zsibongó gyereksereg teljes megdöbbenésében, tágra nyílt szemekkel és mély alázattal figyeli a Szent minden mozdulatát.
Szent Miklós elköszön. A kis cipőknél hagyja finomságokkal teli zsákját. Amit a gyerekek szinte szóra sem méltatnak. Érzik, hogy már megkapták ajándékukat.
Az egész osztály az ablakon keresztül figyeli, ahogy lassan kibiceg a kapun át az utcára. Majd lelkükben visszatér a szellemi világba, ahonnét érkezett.

A teremben újra zsongás veszi kezdetét. Az élménnyel átitatódva folytatódik a nap.

(Leitner-Raffai Éva)